Andi néni!!!! - a sikítás a wc-ből jött. Rohantam a hang forrása felé, Pannit sírva, csapzottan találtam... ült a wc-n, fogta a hasát.
- Érzem, hogy jön a baba, segítsen!! - sikoltotta, rémült, tágra nyílt szemmel. Egész testében remegett, verte a víz.
- Nem tudok mit tenni Panni, adja a kezét - suttogtam és megfogtam a felém nyújtott, nyirkos, erőtlen női kezet.
Pár perc alatt lezajlott a vetélés.. két erős görcs, egy zokogás roham kísérte..
Kértem, hogy álljon fel egy percre. Nem akarom látni ! - kiabálta... Én láttam.... az anyjából kiszakadt, köldökzsinóról lógó élettelen magzatot, aki pár órája még vígan rugdalózott az anyja hasában. Akit vártak, akinek nevet adtak már.
A mentő hamar jött, Pannit azonnal kórházba vitték. Mi maradtunk a döbbenettel, a kérdéseinkkel.
Két nap múlva beszéltünk újra. Erős voltam. Elmondtam neki, hogy a természet okosabb mint mi, hogy Istennek mindennel terve van, hogy kénytelenek vagyunk úgy élni, ahogy tudunk, hogy talán meg kell elégedni azzal ami van. Nem voltak okos és bölcs mondatok, de nem tudtam mást. Ahogy hogy túl éljünk, ki kell verni a fejéből a mi lett volna ha - kezdetű gondolatok nagy részét. Tudtam, hogy ez reménytelen, hiszen már elképzelt egy teljes életet a meg nem született gyermeknek és ezt most mind elvesztette. Figyelmét próbáltam a férje és a lánya felé terelni. A fájdalmat, a gyászt nem spórolhatjuk meg, de családtagjaihoz fűződő szeretetébe tud kapaszkodni.
Sajnálom a meg nem született életet, a beváltatlan reményeket, a csalódást, a fájdalmat. A nagy testvért, aki ahhoz mégsem elég nagy, hogy megküzdjön a veszteség terhével. Sajnálom a szülőket, a nagyszülőket. Nem tudok segíteni, "csak" támaszként ott lenni egy nőtársam életében.
