Egy asszony élete

Fantasztikus ez az új app a facebookon. Mindenki meghülyült tőle, én is! Nem kell tökéletes smink, nem kell órákig vacakolni az okos telefonnal, hogy milyen szögből készítsem a legújabb szelfit, hogy lesz a legelőnyösebb. Nők és nem kevés férfi is (!) átváltoztatta magát filmsztár verzióra. Ha bele gondolok tök izgultam, amíg pörgött a homokóra és átrajzolta a grafika  a fejem. Az orrom kicsi lett, az ajkaim teltek, a ráncaim kisimultak, életemben nem voltam ilyen gyönyörű! Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, mennyivel lenne könnyebb az életem, ha ilyen külsővel áldott volna meg az ég. Olcsóbb nem lenne a kenyér, de örömmel fürdőznék az ellenkező nem érdeklődésében, nőtársaim irigy pillantásaiban. Egy ideig biztos szuper lenne, de aztán azt gondoltam, sokan biztos arra gondolnának, hogy mindent csak a ragyogó külsőmnek köszönhetek. Még szomorúbbá tenne az idő múlása, még többet költenék ifjúság megőrző eljárásokra és csodakencékre - meggyőződésem ugyanis, hogy a szép emberek az átlagnál nehezebben viselik, ha öregszenek. Szóval kezdtem sajnálni magam a sok agyalást követően. Közben leégett a tűz, adni kellett a kutyáknak enni. Játszós ruhára cseréltem a pizsamát - fésülködés és tusolás nélkül, majd fogtam magam és kimentem a hóba játszani kicsit az ebekkel. Rohangáltunk, cincálták a ruhám, el is csúsztam a hóban. Vidáman öleltem őket magamhoz, jókat nevetve. Csináltam mindhárommal egy-egy közös szelfit. A meleg konyhában nézegettem az elkészült fotókat ... hát..... a hajam kócos, a szemem karikás, smink egy szál se, a ruhám sáros lett, a ráncaim elmélyültek a sok vigyorgástól, a bőröm még fakó sárga a pár napra rám támadt influenza miatt, de a szemem ragyogott!  Arra gondoltam, na ezekből a fotókból kéne párat posztolni, amolyan anti- hollywoddi sztáros stílusban.

Persze, nem tettem, hiszen ettől sem lenne olcsóbb a kenyér.

Andi néni!!!! - a sikítás a wc-ből jött. Rohantam a hang forrása felé, Pannit sírva, csapzottan találtam... ült a wc-n, fogta a hasát.

- Érzem, hogy jön a baba, segítsen!! - sikoltotta, rémült, tágra nyílt szemmel. Egész testében remegett, verte a víz.

- Nem tudok mit tenni Panni, adja a kezét - suttogtam és megfogtam a felém nyújtott, nyirkos, erőtlen női kezet.

Pár perc alatt lezajlott a vetélés.. két erős görcs, egy zokogás roham kísérte..

Kértem, hogy álljon fel egy percre. Nem akarom látni ! - kiabálta... Én láttam.... az anyjából kiszakadt, köldökzsinóról lógó élettelen magzatot, aki pár órája még vígan rugdalózott az anyja hasában. Akit vártak, akinek nevet adtak már.

A mentő hamar jött, Pannit azonnal kórházba vitték. Mi maradtunk a döbbenettel, a kérdéseinkkel.

Két nap múlva beszéltünk újra. Erős voltam. Elmondtam neki, hogy a természet okosabb mint mi, hogy Istennek mindennel terve van, hogy kénytelenek vagyunk úgy élni, ahogy tudunk, hogy talán meg kell elégedni azzal ami van. Nem voltak okos és bölcs mondatok, de nem tudtam mást. Ahogy hogy túl éljünk, ki kell verni a fejéből a mi lett volna ha - kezdetű gondolatok nagy részét. Tudtam, hogy ez  reménytelen, hiszen már elképzelt egy teljes életet a meg nem született gyermeknek és ezt most mind elvesztette.  Figyelmét próbáltam a férje és a lánya felé terelni. A fájdalmat, a gyászt nem spórolhatjuk meg, de családtagjaihoz fűződő szeretetébe tud kapaszkodni.

Sajnálom a meg nem született életet, a beváltatlan reményeket, a csalódást, a fájdalmat. A nagy testvért, aki ahhoz mégsem elég nagy, hogy megküzdjön a veszteség terhével. Sajnálom a szülőket, a nagyszülőket. Nem tudok segíteni, "csak" támaszként ott lenni egy nőtársam életében. 

Nehéz embert szeretni nem könnyű. Lehet a fiad, apád, párod, barátod.... megőrjít mégis küzdesz. Érzed a távolságot, az értetlenséget, minden feszültségoldó gesztusod lepereg a másik páncéljáról. A sokadik kört futod vele, magyarázol, érvelsz, ésszel- értelemmel operálsz... mindhiába. Csak nézel döbbenten ki ez a másik? Nem ismered ezt az embert .... nincs közös pont ahol találkozhatnátok... A helyzet elkeserít, végül benned marad mondanivalód maradéka, hiszen rájössz, hiába beszélsz, a füle is csukva, és a nyelv sem közös többé. Nem is érted miért tartottál ki eddig, miben reménykedtél, mi tartott életben, mit akarsz tőle egyáltalán? Hiszen nem figyel rád, értetlen, szemében ellenállás és tagadás. Két külön világ lettetek. Visszavonulsz. A magány perceiben végig gondolod még egyszer a történteket. Igen, mindig Te voltál aki megértette, aki tudomásul vette és tolerálta a hangulat ingadozásait,az elveihez való ragaszkodást, a görcsös megfelelni akarását. A felét nem értetted a miértjeinek, de támogattad, magad sem érted az okát. Már azon töprengsz, szereted-e még egyáltalán? Vagy felemésztette az érzelmek skáláját a vele töltött idő? Mikor magányos harcát vívta a láthatatlan ellenségekkel és sosem talált embert aki értette, vagy mellé állt volna? Fene nagy önzésében észre sem vette, hogy ott voltál... hogy meghallgattad, támogattad, szeretted... igen.. múltidőben...Nagy levegőt véve rájössz, hogy már elmúlt.. nem szereted... nem is akarod szeretni már, mert nem tudsz mit kezdeni vele.... Elkopott, eltűnt a varázs, a MI érzése... Ez már két külön élet.

Idős, 92 éves bácsit vártunk az Intenzív osztályról, gyógyszeres öngyilkossági kísérlete volt. Laci bácsit fekve szállította az OMSZ, áthelyezték a kórházi ágyra, nekiláttam kitölteni a dokumentációját. Volt pár olyan kérdés, amit tőle kellett megtudakolnom, óvatosan közelítettem meg az ágyat amin a csont és bőr idős férfi feküdt. Meglepetésemre nem volt annyira rossz állapotban amire számítottam. Köszöntöttem és kezdtük a rutin kérdésekkel. Neve? Hol lakik? Tudja- e hogy hol van most? Laci bácsi teljesen képben volt mindennel, választékosan, szép kerek mondatokban válaszolt a kérdéseimre. Érdekelni kezdett a kis öreg, elszégyelltem magam, hisz érkezése előtt még poénkodtam magamban, 92 éves, öngyilkos? Miért ilyen türelmetlen? 

Laci bácsi mesélni kezdett.. nem tud rendesen járni, nem bírja a csípője a terhelést. A mamának a térdei fájtak, de meghalt a szegény fél éve.  A fiánál és annak családjánál éltek, a mama elment, ő menni akart utána.. Miért?

Mert tett egy ígéretet, pontosabban mindketten tettek... A mama térde rossz volt, hiába járt kezelésekre nem javult, Laci bácsinak pedig a forgója mondta fel a szolgálatot. Volt orvosnál Pesten, majdnem kapott csípőprotézis beültetést, de összeült az orvosi bizottság és mivel csak 80 éves korig támogatják - engedélyezik a műtétet, hiába volt makk egészséges elutasították. 87 éves volt akkor. Sokat ücsörögtek a mamával a szobájukban, régi emlékek ködében egymás kezét fogva. 62 boldog esztendőt töltöttek egymással jóban-rosszban. Egy csendes estén megígérték egymásnak, hogy bármelyikük megy el előbb, a másik gyalog kimegy hozzá a temetőbe.

- Tudja nővérke, a mama ment el előbb és én ki akartam menni hozzá, ahogy megfogadtam...a menyem vén bolondnak néz, a fiam ugyan kivitt párszor autóval, de ez nem ugyanaz! Nekem gyalog, a magam erejéből kell megtennem azt az utat, ahogy ígértem a feleségemnek!

Laci bácsi zsebébe nyúlt elővett egy kis személyigazolvány képet, ami egy kedves, mosolygós idős asszonyt ábrázolt. Ráncos kezében tartva nézegette, forgatta... újra emlékezett:

- Egy szép délután felöltöztem, fogtam a botom és neki indultam. Szép nagy a mi falunk, hosszú út vezet a temetőbe, ahogy elindultam, bottal, szép lassan, megláttak, hívták a menyem telefonon, beárultak neki.  Jöttek is a fiammal, kiabáltak velem, autóba tuszkoltak és azóta bezárták a kaput ha elmentek otthonról, nehogy újra elinduljak.

- Mondja, hát milyen ember vagyok én, hogy nem tudom teljesíteni amit ígértem? Nem tudtam mit csinálni, fogtam az összes gyógyszert amit felírt az orvos és bevettem szégyenemben.

Vigasztalni próbáltam, az akkor más síró bácsikát. A jó Isten és a felesége is elnézi talán, hogy ilyen állapotban nem teljesíti amit vállalt, a mama már várja őt, és megbocsátotta a be nem váltott ígéretet. A kis öreg hajthatatlan volt, nem sikerült megnyugtatni. Elmondta még, hogy a fiának hiába mondaná ezt, nem értené meg. Senkivel nem tudott erről a dologról beszélni. A másik fia Pesten él, ritkán jön, az unokák külföldön dolgoznak.

Újabb beteg jött, elterelődött a figyelmem, de este itthon munka után, gondolatban tervet szőttem...felmegyek éjjel a kórházba, kihozom Laci bácsit, elmegyünk a falujába és végig gyalogoljuk az utat. Szerintem még egy- két kolléga is segítene támogatni őt. Elhessegettem a gondolatot, elképzeltem a dühös család haragját, veszélybe sodrok egy idős embert...Elképzeltem mekkora sztori lenne, a kórházi nővér beteget lopott...a kirúgáson túl még a szakmámtól is  eltiltanának. Természetesen nem mertem ezt kockáztatni, de folyton Laci bácsi járt az eszemben. Talán szólhatnék a fiának, elmesélhetném neki amit Laci bácsi mondott, hátha megértené, hogy mennyire fontos ez a temetői séta az édesapjának... Egyszer láttam a fiát, hát nem volt túl kellemes jelenség...nem szóltam neki. Eszembe jutott a megoldás. Éjszakás műszakban meglátogatom Laci bácsit, megfogom a kezét, és gondolatban tesszük meg az utat...elmondhatná milyen a faluja, milyen házak előtt kell elsétálni amíg a temetőhöz érünk. Milyen virágok nyílnak az út mentén, milyen a kápolna...és szép lassan odaérnénk...talán bele aludna a beszédbe, és legalább álmában ott lehetne...megnyugodna...úgy érezhetné mégis csak megtette!

Mire legközelebb dolgozni mentem Laci bácsi neve már nem volt a beteglistán....a gyomrom összeszorult...

- A fia hazavitte...-mondják a kollégák...

Álmomban jó erőben van, kimászik a bezárt kapun, a házhoz visszafordulva nyelvet ölt a bent alvókra...lopva oson a temetőbe, ne lássa meg egy szomszéd sem. Ott már  várja a felesége, ücsörögnek a padon egymás kezét fogva...és Laci bácsi mosolyogva meséli neki, hogy verte át az egész világot, csak hogy láthassa őt!

Aranygyerek II-vel pont azon szomorkodtunk, hogy milyen vacak a két nagy nélkül itthon, mikor elmesélte azt is, hogy akkor is vacak mikor én dolgozom. Utál egyedül lenni, kong az ürességtől a lakás, félelmetes a csend és félelmetes az iszákos szomszéd ordítozása is. Nagyjából két hónapja már alig futottunk össze. Nekem a munkahelyek, neki a suli, a gyakorlat. Bevallom időnként onnan tudtam, hogy itthon járt, hogy megszaporodott a szennyes, vagy eltűnt a dugi csokim. Egy ritka alkalommal mikor mégis volt időnk beszélgetni elmondtam neki a nagy ötletet: - Fogadjuk örökbe egy kutyát! Így mindig vár minket haza valaki, nem leszünk egyedül, lesz kiről gondoskodni! Nem lepett meg, hogy helyből ugrott 1.20 - t a hírre. Azért a részleteket pontosítottunk. Ki mikor viszi le, ha itt lesz, vissza nem adjuk, stb. Ez komoly, hosszú évekre szóló döntés. Javasoltam, hogy aludjunk rá egyet, de nem volt erre szükség, kell a négylábú és kész! Szerencsére az eb beszerzését rám bízta - pontosabban nem erősködött, hogy ilyen, vagy olyan legyen. 

Rendes falusi lány létemre szégyenletes módon nem nagy és erős házőrzőt választottam, hanem egy közepes méretű, kis vidám, gyűrött fejű keveréket. Hogy találtam rá? Hát a neten. Nem volt konkrét elképzelésem a fajtát illetően, "szerelem első látásra" érzésre vágytam, tudtam, hogy ha meglátom, tudni fogom, hogy ő kell! A menhely honlapján ebem testvérének fotója volt kitéve,  telefonáltam, kiderült, hogy van más érdeklődő, családi házban élő pár, nagyobb az esély, hogy ők kapják meg. A menhely vezetőjének elmondtam, hogy kirepült a két nagy gyerekem, majd megveszünk a kicsivel, és bár tömbben élünk, nagyon szeretnénk megkapni a kutyust! Visszahívást ígért. Egy óra múlva hívott, a kutyát elvitték, egy újabb óra elteltével a hölgy férje telefonált, hogy két kiskutyát tett az utcára a régi "gazdi" és megtalálták a másikat kell-e? Naná! - feleltem. Már indultunk is érte. Kis gyűrött, reszkető gombóc, ki a chippeltetésben a Csetresz nevet kapta. Anyja shar-pei, apja jack russel terrier. Boldogan cipeltük haza. Kapott kispárnát, kistányért, nyakörvet vagány kendőcskével. Próbáltam ismertetni vele a ház szabályait, miszerint legyen jó kutya, éjjel lehetőleg aludjon, megmutattam mi az ő területe és mi az enyém. Nézett a nagy barna szemeivel, és egészen konkrétan tojt a szabályaimra, az "én" területemre, a hall méz színű parkettájára. A hangját csak másnap hallottuk, mikor ráejtettem a fejére Aranygyerek II fél pár bakancsát. Rendes volt, nem állt bosszút, sem rajtam, sem a lábbelin.

Figyelmünk nagy részét lekötötte, volt, hogy kétszer reggelizett, mert Aranygyerek II és én is megetettem. Volt miről csevegnünk, még inkább siettünk haza, gondos szülőként működtünk együtt a nevelésében. A fiam vigyorgott mikor éjszakás műszakba mentem...azt hiszi nem tudom, hogy ezen alkalmakkor még együtt is aludtak.

A nagyok? Először megdöbbentek.. - Anya, kutyát? Hogy - hogy meggondoltad magad? Mindig azt mondtam, hogy kutya tömbbe nem való, de igen, ez most más. Ez már felelős kutyatartás. 

Nézegették skype-n hogy eszik, alszik, milyen édesen bújik az ölünkbe. Aranygyerek I többször telefonált is Londonból, hogy napra kész legyen a kutya fejlődését illetően. Teljesen felvillanyozódtak, a kedvük is jobb lett a távolság ellenére. Nem mondom, hogy miatta jöttek haza .. de, hogy közre játszott benne abban biztos vagyok. :)

Először Aranygyerek I, majd Nagy És Okos Nővére költözött haza. Egy nap össznépileg levittük együtt sétálni az ebet .. Csetresz büszkén vonult előttünk - már csak hogy egyértelmű legyen ki a falkavezér. :) A fiúk elkezdték egymást kergetni, futottak szanaszét, Csetresz utánuk loholt, és méltatlankodó csaholással próbálta vissza, hozzánk terelni őket. Tökéletesen igaza van, legyünk csak egy kupacban. :)

Munkakörömhöz tartozik foglalkozások szervezése gyerekeknek is. Mivel kézügyességem gyakorlatilag nulla, a szokásos gyöngyfűzés, festegetés helyett mást találtam ki nekik. 

Kezdjük! Először beszélgetünk a gyerekekkel, meséljenek a családjukról. Hányan élnek együtt, vannak-e testvéreik, ki mennyi idős...stb. Ezt nem kell nagyon sokáig húzni, a lényeg, hogy kissé ráhangolódjanak a dologra. Megkérem őket, hogy rajzolják le a családjukat. Nem kell firtatni, kit miért rajzolt, vagy nem rajzolt a lapra a gyerek. A beszélgetés során ugye elmondta kit tart családtagnak, de ez nem mindig esik egybe a rajzon szereplő alakok számával. Ezzel is elbíbelődnek egy darabig, majd adjunk nekik egy másik lapot, és most arra kérjük meg őket, hogy ismét rajzolják fel a családot de úgy, hogy szerintük ki milyen állat lenne. Itt meglódul a fantáziájuk, az elégedett vigyor az arcukon igazolja, hogy "na most aztán megmondhatom végre" hangulatba kerültek :D

Egyenként elmondhatják ki kicsoda. Értelmezni nem túl bonyolult, egyrészt elmesélik ki miért lett az aki, másrészt egyszerűen a lerajzolt állatok tulajdonságait kell figyelembe venni. Érdekes képet kaphatunk a családi erőviszonyokról, arról, hogy kit érez a gyerek hozzá közelebb állónak, vagy kitől tart, ki áll nagyon távol tőle. Ő maga is szerepel a rajzon, így kiderül milyen tulajdonságokkal definiálja magát, illetve milyen a vágyott önmaga.

Egy kislány az apját majomnak rajzolta, apa kicsit lusti volt és gyakran vakarta a hasát, az apai nagyanyját szintén majomnak, kezében banánnal, mivel a mama folyton eszik, vagy kiabál és ugye apa "rokona". A nevelőanyját kutyának, hiszen őt mindig megvédi, saját magát zsiráfnak. Egy álmodozó, fellegekben járó, fantáziadús csajszi, aki a rajz szerint mégis a földön áll :)

Nem érdemes rövid időn belül többször megcsináltatni, mert torzulhat az eredmény, nem lesz spontán a dolog.

Bármilyen korú gyerekkel végezhető, a lényeg, hogy ne legyen a közelben szülő, vagy egyéb más befolyásoló, zavaró körülmény. Igaz, én a saját gyerekeimmel megcsináltattam a rajztesztet, nekem velük ment a dolog, talán mert végig csendben voltam és van önkritikám :D

Javaslom a kipróbálását, örülnék visszajelzéseknek! Jó szórakozást hozzá!

Mentő, rendőrség, bilincsben közel 1.80 magas, 110 kg-os, szemüveges, tokás, pattanásos középkorú férfi érkezik. Emberünk kisírt szemekkel nyafog, fáj a csuklója, szoros a bilincs. A rendőr elmondja, hogy a férfi édesanyja, egy nyolcvan akárhány éves néni hívta őket, mert fia öngyilkos akart lenni.

A férfiből árad a szó. Anyja főzött, de megint csak tésztát, amit ő utál. Egy kis házban laknak, anyja folyton piszkálja valamiért. Hús helyett ma is tészta van, ezt kéne enni napokig. Hát csoda, hogy kiakadt? Beült az autóba zenét hallgatni, hogy megnyugodjon. Anyja itt is csesztette, jöjjön már be és egyebek. A férfi kikiabált, hogy ő most zenét hallgat, nem  megy. A néni hívta a mentőt, akiknek ugyanezt nyilatkozta emberünk, és mivel félt, hogy lemerül az aksi, elindította az autót. A garázsban gyűlt a kipufogó gáz, percek alatt mindenki nagyon aggódni kezdett, hogy na ez valóban meg akarja öngyilkolni magát! Mivel lezárta az autó ajtajait, a mentősök rendőrt hívtak és közös erővel beszállították. A férfinak nincs munkahelye, nincs jövedelme, otthon múlatja az időt, bár nem csinál semmi hasznosat, az anyja nyugdíjából élnek. Kérdésemre elmondta, hogy sosem volt nős, hogy gondolom? Minden nő hülye, csak kihasználja a pasikat! Gyereke sincs. Mikor megkérdeztem, hogy képzeli hogy ennyi idősen az anyjának kéne őt eltartani, csodálkozva néz rám. Hát mégiscsak az anyám, nem? A gyerek valóban életre szóló kötelezettség?

Tanulság: Váljunk le időben az anyukánkról. Ha nem tudunk, kérjük meg, hogy tegyen ki max. 30 éves korunk körül, hátha megtanulunk megállni a saját lábunkon.

Idős asszony fekszik a krónikus részlegen. Unokájával él, akit ő nevelt fel. A gyerek anyja, az ő lánya elhagyta a fiát. Egy ideje zavaros a viselkedése, éjjel elkóborol, ezért hozták be. Elhelyezésre vár, gyógyszer beállítás után mehet a szociális otthonba. Aranygyerek bejön látogatni, jóképű, fiatal srác. Mosolyogva köszön, egész szimpatikusnak tűnik. Érdeklődik, viccelődni próbál. Az összképet kicsit rontotta, hogy miután meglátta fiatal csinos kolléganőmet, a mamával kissé flegma, lekezelő stílusban kezdett beszélgetni: Látod mit csináltál? Most majd itt töltheted a szülinapodat, jól elintézted magadnak, hogy ide kerülj! Egyél meg mindent amit adnak, ne legyél olyan hisztis válogatós mint otthon! Folytatta még pár "kedves" mondattal, annak ellenére, hogy mindketten megkértük, inkább vigasztalja a nénit, legyen kedves vele! A kérés nem hatott, kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. A kegyelemdöfés is elhangzott, mikor a néni megkérdezte, hogy az otthonban is látogatja-e majd az unokája. Majd ha jól viselkedsz! - hangzott a válasz a kis hülye agyjátszós kölyök szájából. Elporolt, a nénit  betegtársa vigasztalgatta.

Tanulság: Nem ciki kedvesnek, hálásnak lenni az öregekkel, pláne ha ennyit tettek értünk! Tiszteletet érdemelnek, nem azt hogy hülyének nézzük őket és atyáskodjunk felettük.

Fiúk, férfiak! Legalább ilyen helyzetben ne játsszátok az agyatokat ha megláttok egy jó nőt! 

Nagyon nehéz jó tanácsot adni. Ami garantáltan a várt eredményt hozza majd. Nem ismerjük az embert, az élethelyzetét, a történetben résztvevők személyiségét, reakcióikat, aktuális fogékonyságukat, hangulatukat, és egyéb befolyásoló tényezőket. Nem tudhatjuk biztosan, hogy javaslatunkkal a másik ott köt ki, ahol jó lesz neki, illetve oda akar-e jutni ahová a tanácsunk juttatja, vagy tudom -e abban támogatni amit ő akar? Hogy azt hogyan érje el..

Ebbe jól bele lehet gabalyodni, a lényeg hatalmas a kockázat amit vállalunk az okos tanácsokkal. Gondoljuk meg, kell a nyakunkba a várható következmények terhe? Mit tehetünk mégis?

Tanácsot akkor se adjunk ha kérik! ( Max. elmondhatjuk mit tennénk mi hasonló helyzetben. De ne feledjük, mi Mi vagyunk! ) Inkább hallgassuk meg az embert, a történetét. Megtudhatjuk honnan jött, elmondja hová szeretne jutni, mit szeretne elérni, de látható az is, hogy várhatóan hol fog kikötni. Ha kissé megkedveljük az illetőt, és méginkább jót akarunk neki, nagyobb elszántsággal, szenvedéllyel akarhatunk utat mutatni számára. Nehéz elengedni a kényszert, hogy ne mondjuk meg a szerintünk tutit, nehéz rábízni a másikra a döntést. Perspektívát viszont adhatunk, tágíthatunk. Megfelelő kérdések feltevésével is segíthetünk. Lehetőségeket vázolhatunk, várható következményekkel számolva. Óvatosan kötözködhetünk - tesztelni mennyire elszánt a másik. :) Gondolatban előre mehetünk az időben, felvetve, hogy döntése eredményével elégedett lesz -e vajon 10 év múlva...

Előny, ha másik nyitott annyira, hogy legalább meghallgassa, mérlegelje a hallottakat. Ha még erre sem képes, az nagy baj, hiszen nagy mértékben beszűkíti a lehetőségeit. Kedvencem az Áá, nekem úgyse megy, De mi lesz ha, vagy az Ilyet nem lehet...kezdetű mondat. Igen, ha még el sem tudom képzelni, nem is fog menni. Hagyjunk számára időt a döntés megszülésére - már ha van. Segítsünk mérlegelni, érvelni egy lehetőség ellen és mellett. A döntés viszont legyen az övé, így a megszerzett tapasztalat kellően gazdagítja majd.

Mit tehet a segítő? Először is bocsássa meg Istennek, hogy minden bárányát szabad akarattal ruházta fel. Majd engedje el a másikat, és fogja a hálóját, hogy szükség esetén tudja menteni ha kell...

'86-ban végeztem a nővériskolában. Egy hét  iskola egy hét szakmai gyakorlat volt a menetrend az utolsó évben. Különböző osztályokra jártunk gyakorlatra, lassan el kellett dönteni, hová menjek dolgozni. A sebészet túl véres volt, a belgyógyászat nem tetszett, a gyerekosztályról minden beteg gyereket hazavittem volna. Egy szép napon a pszichiátrián kezdtem a gyakorlatomat. Félve mentem reggel, fogalmam nem volt arról mi vár rám. Egy idős bácsika  a folyosón egy szál pelenkában Jucikámnak szólított és biciklijét kereste amit ide! a kocsma falához támasztott. Beleszerettem az osztályba egyből, éreztem, hogy itt a helyem, ez más világ mint amit eddig ismertem! Itt is ragadtam...

Szeretem az aktív műszakokat, egyrészt pörgős, érdekes, másrészt a betegektől is van mit tanulni.

Egyik éjjel detoxot - részeget - hoztak. Az új területi elosztásnak hála, majd 40 km-re lakott a kórháztól. Mivel közterületen ücsörgött, lakossági bejelentésre szállította a mentő. Mire beértek már nem volt nagy gáz vele, ezért az ügyeletes orvos felajánlotta, hogy ha gondolja hazamehet. Emberünk mesélni kezdte a sztoriját. Munka után ment inni egy sört, ebből igaz kicsit több lett. A barátok hazamentek, ő meg elfáradva leült az italbolt lépcsőjére. A kocsmától három háznyira lakik, egy fillér nincs nála, úgyhogy ha már itt van, haza ugyan nem megy, szeretne egy teljes körű kijózanítást! Gumikesztyűt húztunk, leltár, kórházi pizsi, megkapta! Tanulság: ne menj egyedül kocsmázni, ki tudja hol kötsz ki egy kiadós sörözés után! :)

Következő páciens szintén italos, már pár napja benn fekszik, megvonásos tünetek jelentkeztek nála. Receg, hallucinál, zavaros, rögzíteni kellett. Félhangosan beszélgetett magában, mivel paraméterei rendben voltak, nem nagyon foglalkoztam vele. Egyszer csak felkiáltott: Nővérke, egér!!!!!  Az ágyához lépve megnyugtattam, nincs itt semmi, Ön rossz állapotban van, képzelődik, nyugodjon meg. Magára hagytam, de két perc múlva újra kiabált. Nővérke, egér!! Na, gondoltam, ideje szólni az ügyeletesnek, hiszen romlik az állapota, egyre nyugtalanabb a beteg. Az orvossal léptünk az ágyához, szerencsétlen flótás a kórterem sarka felé mutogatva újra egeret említett... Odanéztünk, basszus tényleg ott volt az egér! Tanulság: Győződj meg róla, hogy a téveseszméknek tuti nincs valóságalapja!

Középkorú férfi érkezik, családi konfliktus miatt gyógyszeres öngyilkossági kísérletet követően. Felesége kíséri. Sok éves tapasztalat alapján a helyzetre már húzom is rá az elképzeléseim, vívódva melyik lehet a helyes: Csúnya anyu rendes aput tönkreteszi, majd lelkiismeret furdalás miatt most meg előadja az aggódó hitvest. Vagy, csúnya apu rendes anyut zsarolja a viselkedésével. A felvételi beszélgetéskor meglepő dolog derül ki. A pár mindkét tagjának ez a második házassága, nagyon érzékenyek, szeretik egymást, az együtt töltött nyolc év alatt még soha nem veszekedtek. A férfiról munkahelyén egy kolléganővel kapcsolatos pletyka kering, ez őt nagyon megviselte, tartott attól, hogy mi lesz ha ez párja fülébe jut. A hír nem is igaz, és a férfi tartott attól, hogy párját ez nagyon fogja bántani. Addig emésztette magát, míg arra az elhatározásra jutott, hogy nem kockáztatja a nő elvesztését, ezért inkább meghal. A személyzet segítségével fény derül a részletekre, az osztályon sírva összeborultak, megbeszélték, hogy nagyon szeretik és nem akarják elveszíteni egymást. Tanulság: Kommunikáljunk!!! Akár a  veszekedés, vitatkozás, kiabálás is annak számít. A nővér pedig ne legyen előítéletes :D